Tizennegyedik rész- A meccsen

Meghoztam az új részt, bocsánat, hogy ilyen sokat vártam vele, csak közben inkább a másik blogommal foglalkoztam és ide nem nagyon jött az ihlet, de nem is baj, úgysem olvassátok sokan. Lényegtelen mikor hozom az új részt.

Milánó

/Niall szemszöge/

Péntek reggel már hétkor fent voltam, valamiért nem tudtam visszaaludni. Felkeltem, mert éhes voltam, de Luca szobájából sírást hallottam, ami eléggé hangos volt. Bekopogtam, de választ nem kaptam, csak folytatta, ezért benyitottam. Nagyon ledöbbentett, amilyen látvány fogadott bent: Luca az ablakban ült, leugrani készült az ötödik emeletről, a kezében piás üveget tartott.

/Antonini szemszöge/

Eddig jól haladt az én kis színjátékom, valahogy el kellett érnem, hogy rám figyeljenek, Sajnáltatni kell magam, nehogy elpártoljanak tőlem és nem engedhetem, hogy Niall legyen az első. Ma reggelre a tervem: még az este megvettem a piát, félig kiöntöttem, hogy hiteles legyen az ivásom. Amint érzékelek kint mozgást, kiülök az ablakba és hangosan sírni kezdek. Egy kicsit bevizeztem az arcom, mert könnyezést már nem tudtam produkálni. Niall nyitott be, így mégjobban rájátszottam az egészre.

-Egy csődtömeg vagyok! Fölösleges vagyok ebbe a világba, senkinek se fogok hiányozni, ha én meghalok!

Niall odafutott és megfogta a jobb karom, amivel a piás üveget tartottam, el akarta tőlem venni, de nem adtam oda.

-Hagyj meghalni! Ne akadályozz meg!

-Nem teheted ezt! Ez gyengeségre vall!

Most hagynom kell, hogy egy 18 éves kioktasson. Abban reménykedtem, hogy Una fog benyitni, aki aggódva rohan felém, lebeszél erről az egészről, miközben magához ölel és a karjaiba omlok, aztán meg a csók is megtörténik. Nem ilyen kis 18 éves pöcs gyerekre voltam kíváncsi, de most el kellett viselnem.

-Te nem tudod milyen az élet, tehát maradj csöndben!

-Akkor sem fogom hagyni, hogy leugorj! Mindenkinek vannak problémái. Most nekem is szar az új életem, Londonban mindenki utál engem, az osztálytársaim se akarnak hozzám szólni, egy lány is csak szórakozott velem, akibe az első nap beleszerettem, de csak hitegetett. A pasija meg szinte agyon vert, amiért kórházba kerültem. Utána jött az elrablás, ahol szarrá aláztak.

Nehogy már kioktasson engem egy olyan, akinek a fenekén még bőven ott van a tojáshéj és szart se tud az életről.

-Tényleg nincs értelme az életemnek, te nem tudod miken mentem keresztül!

-Akkor sem dobhatod el az életedet, biztos vagyok benne, hogy jönnek majd jobb idők! Ha nem teszel le róla, akkor kihívom a mentőket!

Vissza kellett tartanom a röhögést, mert nevetséges dolgokkal fenyeget.

-Engem elhagyott a feleségem és magával vitte a két lányunkat! Egy év telt el azóta! Borzalmas és még azt sem tudom hol vannak.

-Nekem meg a szüleim ötéves koromban elváltak, apámnál maradtam és volt két mostohaanyám az évek során, akik rosszul bántak velem! Most meg marhára honvágyam van, mert most Londonba költöztem anyához, mert apa Amerikába ment.

-Bizonyéra egyke vagy! Vagy tévedek?

-Van egy bátyjám! Kérlek mássz le az ablakból és tedd le azt az üveget.

Kénytelen voltam, de azt terveztem mégegyszer megteszem. Úgy vagyok vele, hogy ha valamit el akarok érni az életben, ha azt akarom, hogy elismerjenek, akkor színészkedni és nyalni kell.

-Ne mondd el senkinek, hogy mi történt! Többet nem teszem meg.

-Rendben van, csöndbe maradok! Menjünk reggelizni!

Később Mániás ember és Niall elmentek valamerre, fúúú de nagy szerencse, hogy Una itt maradt. Elvonultam a szobámba és megismételtem a reggeli szituációt. Una benyitott és úhy alakult minden, ahogy én akartam, még a csók is sikerült, de a nő ellökött magátől és zaklatott lett.

-Ne haragudj, hogy csak így letámadtalak!

-Miért tetted? Nem is ismersz!

-Annyira el vagyok keseredve, szükségem van a szeretetre és a feleségem már egy éve elhagyott.

Megöleltük egymást.

/Niall szemszöge/

Indulnunk kellett a repülőtérre, Luca elvitt minket. Elköszöntünk egymástól, utána becsekkoltunk. Kár, hogy ilyen rövid ideig voltunk, nagyon jól éreztem magam. Hétfőtől meg suli, még rágondolni is rossz volt, a hányinger kerülgetett tőle, pedig csak pár napot voltam bent. Amíg itt voltunk, nem tanultam semmit. Mániás ember nem is szólt rám, szerintem elfelejtette, jobb, ha nem hozom szóba. A könyveim és a füzeteim a bőröndöm alján lapultak. Este nyolckor szállt le a gépünk, hazavittük Unát, aztán mi is mentünk. Nem vártam a találkozást Daviddal és Emmával, mikor beértem, csak anyának adtam puszit.

-Szia, már hiányoztál!

-Te is nekem, de nagyon jól éreztem magam! Nagyon rövid volt ez a három nap!

-Azt elhiszem! Remélem tanultál.

Hazudtam.

-Igen.

-Akkor jó.

Vacsorához ültünk, Emma azonnal belém kötött.

-Loptad a napot Milánóban?

Eléggé gúnyos volt a hangja.

-Engem meghívtak, nem úgy, mint téged! Ezért irigykedsz!

-Lógsz a suliból! Egy naplopó vagy!

-Fogd be, neked ez nem adatik meg!

Anya ránk szólt.

-Gyerekek! Ne veszekedjetek már!

-Folyton beszól! Unom már!

Védekeztem, de nem sok sikerrel.

-Ne reagálj rá! Folyton csak veszekedés van miattad, fiam!

Eléggé szarul esett, hogy anya Emma mellett áll.

-De miért miattam, mikor ő szólt be?

-Mert reagáltál rá, mikor megbeszéltük, hogy egyik füleden be, a másikon ki!

-Mintha ez olyan könnyű lenne, anya! Dumálni annál inkább!

Davidnak is bele kellett pofáznia.

-Niall! Ne beszélj így anyáddal, mert megjárod!

-Kit érdekelsz, David?

-Velem te így nem beszélsz, te kis pöcs!

-Ne pöcsözzél már le! Te mégjobban az vagy akkor!

Visszabeszéltem, mert már elegem volt, nem érdekel, ha megpofoz, ami meg is történt. Az arcom fogtam, mert ez eléggé hangos volt és még fájt is. Majdnem elsírtam magam, főleg azért, mert anya nem áll mellém. Felálltam és magamhoz szorítottam, mire a sírást is kiengedtem magamból. Emma röhögését hallottam csak, de nem érdekelt, mert nekem csak az a fontos, hogy anya mellettem álljon.

-Niall, ebben most te vagy a hibás, hiába jössz ide, akkor sem beszélhetsz így Daviddal!

Elengedtem anyát és felmentem zuhanyozni. Reggel átmentem Mániás emberhez, aki felajánlotta, hogy kimegyünk egy Chelsea meccsre.

-Na mit szólsz ezekhez?

Kérdezte, miközben felmutatta a két jegyet.

-Ez király, bár nem vagyok Chelsea drukker.

-Én az vagyok Angliában. Akkor te kinek szurkolsz?

-Nincs kedvenc csapatom, a jó meccseket szeretem.

-Hamarosan megfertőzlek.

-Lehetséges! Meg kell kérdeznem anyát.

Rohantam is haza, annyira izgatott voltam, de anya mérgesen nézett rám.

-Niall! Te egy dekát nem tanultál Milánóban!

-Bocsi, anya, de semmi idő nem volt rá!

-Akkor most szépen neki állsz!

Hogy fogom így megkérdezni? Biztos, hogy nem enged el. Nem baj, egy próbát megér.

-Szeretnék Mániás emberrel elmenni a meccsre.

-Nem mész semmilyen meccsre, amíg nem tanulsz!

-Ha tanulok, elmehetek?

-Akkor igen, de addig tanulni!

-Ez az!

Ugráltam örömömben, anya csak mosolygott. Fogtam a cuccaim és leköltöztem az étkezőbe, de előtte küldtem egy SMS-t Mániás embernek: „Anya elengedett, de csak akkor, ha tanulok, ezért nem megyek most vissza”

Indultunk a stadion felé, nagy dugó alakult ki az úton, hiszen az előttünk lévő autósok is a meccsre mennek. Hamarosan végre már bent voltunk, de a meccs még nem kezdődött el.

-Drogba a legjobb játékos!

Szólalt meg Mániás ember, én is bírta Drogbát. Amúgy  mind ketten Chelsea mezben voltunk, de névvel és számmal már nem voltak ellátva. Mikor elkezdődött a meccs, be nem állt a szám, minden szituációt kommentáltam. Sajnos ezt rosszul tettem, mert a mögöttünk ülők belém kötöttek.

-Pofa be, te ír köcsög! Tudjuk, hogy ír vagy!

Hátranéztünk mindketten, az egyik tuskó szembeköpött engem.

-Te nagyon szánalmas vagy!

Közben leszedtem magamról a csulát. Hogy képes erre bárki is? Komolyan nem értek egyes embereket. Szembeköp, mert ír vagyok? Ez inkább őt minősíti.

-Menj vissza Írországba!

-Mi bajod van?

Mániás ember közénk állt.

-Elég legyen, fiúk! Koncentráljatok a meccsre!

-Nem tudok, amíg itt ez az ír köcsög! Gyűlölöm az íreket!

-Honnan jöttél rá?

-Szerinted hogyan, te ostoba? A beszédedből, amióta elkezdődött a meccs, neked be nem áll a pofád!

Nem bírtam tovább, egyszerűen faképnél hagytam, hogy odébb mehessek. Mániás ember követett, hogy egy percre se maradjak egyedül. Nem gondoltam volna, hogy belém fognak kötni az ír származásom miatt. Bár azt mindig is tudtam, hogy mi írek nem csípjük az angolokat és ez fordítva is így van, de ez csak a történelem miatt van.

A fickó követett minket, hátulról megfogta a vállam és visszahúzott.

-Hagyjál már!

Nem mondott semmit, egyszercsak belevert egy hatalmasat ököllel az arcomba, azonnal odatettem mindkét kezem és leguggoltam.

-Tűnj innen azonnal!

Mániás ember rákiabált, igen csak keményen, mire a fiú megfutamodott és elhúzott. Ezer hála Mániás embernek, hogy megvédett, ezután letérdelt hozzám és átöltelt.

-Jól vagy?

Közben én megnéztem a kezemet, nincs-re rajta vér, de hála istennek nem vérzett semmim, de a fogamat majdnem kiütötte.

-Menjünk haza!

Már szinte sírtam, de vissza kellett tartanom. Nagyon fájt, hogy ezt tették velem, már nem volt kedvem semmihez.

-Nem akarod megvárni a végét?

-Nem! Ne haragudj!

-Jaj, hogy te milyen érzékeny vagy! Ez bárkivel megeshet!

Még ez is rosszul esett nekem, hogy ilyeneket vág a fejemhez, másnak ez semmiség lenne, de nekem beletapostak a lelkivilágomba. Megfordultam, neki dőltem a korlátnak és sírni kezdtem, mert már nem bírtam tovább tartani magam.