Tizenharmadik rész- Milánóban

Hoztam megint új részt. Látom páran pipáltok csak, de akik ezt teszik, az kérem dobjon egy komit is, köszi! Csak azért nem zártam be, mert páran meggyőztetek, hogy folytassam, azért a pár emberért is megéri folytatni.

London

/Perrie szemszöge/

Őszintén szólva nekem egyre jobban hiányzott Niall az iskolából, lehet, hogy csak én éreztem így, mert a többiek ki nem állhatták, főleg John, aki még ráadásul féltékeny is volt. Hiába nyugtattam, hogy semmit sem érzek iránta, még barátság sincs  köztünk, azonban ezekben a szavakban nem voltam annyira biztos, ugyanis nem tudtam közömbös maradni Niall iránt. Egyik nap a hülye osztálytársaimnak marha nagy baromság jutott az eszükbe, nem is várhatott volna jobbat az ember tőlük. Alapítottak egy ír gyűlölő klubot. Te jó ég, hogy lehetnek ennyire gyerekesek?

-Ennek a klubnak most mi értelme van?

Odaléptem, hogy érdeklődjem.

-Te nem utálod Niall Horant? Szánalmas egy gyerek az!

-De hát ez tiszta gyerekes! Nem az óvodában vagyunk, basszus!

-Ne mondd, hogy mellette állsz!

-Nem állok mellette, csak kicsit vicces a klubotok!

-Inkább csatlakozz te is!

-Majd később.

Péntekre már az egész iskolában elterjedt ez az ír gyűlölő klub, ami Niall Horan ellen irányult. Nem lett volna egyszerűbb csak az ő nevét felhasználni? Miért kell az íreket is belevonni ebbe? Meg aztán honnan tudják, hogy Niall az egyedüli ír gyerek ebben az iskolában? Mikor kifelé mentem, két csaj szólított le, akik Niall felől érdeklődtek.

-Szia! Niall hogy van? Mikor jön legközelebb iskolába?

-Szerintem csak hétfőn. Miért érdekel titeket?

Kicsit flegmáztam velük, nem tetszett, hogy ezek a lányok rá vannak tapadva. De miért is zavar ez engem, mikor én John-nal járok? Komolyan kezdek félni, hogy talán belé szerethetek, de ennek nem szabad megtörténnie, mert egyszer már elbaltáztam nála a lehetőségemet. Nagyon bántam, hogy akkor nem vettem őt komolyan. Képes lesz valaha megbocsátani nekem? Nem hinném, olyan sértődöttnek látszik.

Milánó

/Niall szemszöge/

Kirándulni mentünk: én, Mániás ember és Una. Luca szerencsére nem jött, de azért rákérdeztem, hogy mi az oka ennek.

-Luca otthon maradt?

-Igen, mivel edzésre kell mennie, így nem tudott jönni.

Válaszolta Mániás ember, természetesen örültem a hírnek.

-Ez az!

-Ennyire utálod?

-Szerinted ezek után tudom kedvelni?

-Megértelek.

Elmentünk egy kicsit csatangolni a városba, Mániás ember mindent megmutatott, amit lehetett. Ezután beültünk egy étterembe ebédelni, ahol megcsörrent Mániás ember telefonja. Úgy vettem észre, hogy Luca hívja. Még ilyenkor se tud leakadni róla? Mániás ember félrevonult, de nem sokkal később visszajött és látszott az arcán, hogy történt valami.

-Bocsánat, de Luca leesett a lépcsőn és nem bír felkelni! Sürgősen haza kell mennem!

Na szép, ez mindent tönkretesz. Megrendeltük már a kajánkat, most hagyjunk itt mindent?

-Hát, akkor menjünk! Rajtunk ne múljon semmi.

Una is megszólalt, de nekem ez az ötlet egyáltalán nem tetszett, mert én mindenképp enni akartam.

-Ti maradjatok itt! Mindjárt jövök, megehetitek az enyémet is, csak ne vesszen kárba, amit rendeltünk!

Belelátott a gondolataimba, pont ezt akartam. Kettesben maradtunk Unával, ezért zavarba jöttem, főleg azért, mert nagyon tetszett nekem, de tudom, hogy nem lehet köztünk semmit, ami nagy kár. Ha idősebb lennék, vagy ő lenne fiatalabb, simán szerelmet vallanék neki ebben a pillanatban. Ha nem akarom magam kinevettetni, jobb ha csöndben maradok. Kínos csend keletkezett közöttünk, ezért zavaromban a terítőt kezdtem el piszkálgatni, közben a lábammal doboltam. Szerettem volna megtörni, de egyszerűen semmi sem jutott az eszembe, hülyeséget meg nem akartam mondani.

-Mi újság? Mesélj egy kicsit! Úgy hallottam, hogy máshol töltötted az éjszakát.

Végre megszólalt Una, így egy kicsit megkönnyebbültem.

-Mivel összevesztem Lucával, nem akartam visszamenni, mikor Andrea felajánlotta, hogy ott aludhatok nála.

-Ezentúl ott fogsz aludni?

-Nem tudom, ez nem rajtam múlik. Nem tudom miért utál engem Luca.

-Fogalmam sincs, de kibékülhetnél vele.

-Fölöséeges, pénteken úgy is hazamegyünk.

-Te tudod.

Valahogy rá kéne magam venni, hogy megkérdezzem megy-e Írországba. Bár kétlem, de addig nem nyugszom, amíg nem sikerül kifaggatnom erről.

-Lehet egy kérdésem?

Nem volt hozzá bátorságom, tehát húztam az időt, ameddig csak lehetett.

-Persze. Bármit.

-Jó, egy pillanat!

Elkezdtem mocorogni, nem bírtam egy helyben megmaradni. Láttam Una arcán, hogy viccesnek találja a viselkedésem, egyre nevetségesebb vagyok. Végül sikerült kinyőgnöm, ami annyira nehezemre esett.

-Szoktál még menni Írországba? Ha igen, akkor mikor mész legközelebb?

-Persze, a szüleimet meg szoktam látogatni. Legközelebb karácsonykor.

El is szállt az esélyem, hogy valaha elmehessek, karácsonykor senkit sem zavarhatok. Arra leszek kíváncsi, hogy apa meglátogat-e, azonban a régi házunkba már nem tudunk visszamenni. Biztosan Londonban fogok karácsonyozni.

A pincér kihozta az ételeinket, Mániás ember adagjűt természetesen én ettem meg, mert Una már nem tudott lenyelni egy falatot se, hisz egy ember adagja legalább kettőnek felelt meg ebben az étteremben, ezért én négy személy ebédjét ettem meg. Meg sem bírtam mozdulni, ez még nekem is sok volt, pedig én elég sokat eszem. Aki nem ismer, az bizonyára nem hiszi el, mert meg sem látszott rajta.

-Most megvárjuk Mániás embert?

Kérdeztem, mert hirtelen nem tudtam mi volt megbeszélve.

-Azt mondta várjunk itt! De ha akarod, sétálhatunk egyet.

-Nem rossz ötlet.

Annak ellenére belementem, hogy még felállni is alig bírtam. Kifizettük a számlát, majd távoztunk, én közben a hasamat fogtam, Una felnevetett ezen.

-Mi olyan vicces?

-Ennyire tele vagy?

-Ez nagyon nagy adag, még nekem is sok volt.

Elnevettem magam én is. Az étterem mellett volt egy szép park, ott hangulatos volt a séta. Az idő is kedvezett, mivel sütött a nap, még felhő is alig volt az égen. Nem úgy mint Londonban, ahol szinte naponta esik és mindig borús az idő. Írországban szintén, tehát számomra igazi ritkaság volt ez az idő. Olyan 25 fokot mérhettek.

-Szép időnk van, ugye?

Kérdezte Una, ő is hasonló cipőben járt, mint én az időjárással kapcsolatban.

-Használjuk ki, amíg itt vagyunk, otthon megint esni fog.

Mániás ember hívott minket, hogy nem sokára jön, tehát 10 perc múlva legyünk az étterem bejárata előtt. Bszálltunk az autóba, úgy ültünk, ahogy eddig: Mániás ember a vezető ülésnél, Una az anyós ülésen, én meg hátul.

-Mi van Lucával?

Kérdezte Una.

-Nagyobb volt az ijedség, mint a baj.

Felelte Mániás ember. Azért mégsem kívánhattam azt neki, hogy eltörjön valamije, nem vagyok kárörvendő.

-Elvittem az orvoshoz, szerencsére nem tört el semmije, ennek ellenére mikor odaértem, a földön feküdt és alig bírt lábra állni.

Különös, ha nem volt törés, akkor miért nem tudott felállni? Talán, mert szörnyen jó színész? Inkább nem ítélkezem, mivel nem ismerem, ki tudja milyen fájdalmai voltak. Mégis rákérdeztem.

-De ha nem tört el semmije, akkor miért nem tudott lábra állni? Biztos szeret rájátszani a dolgokra.

Az utóbbi mondatot egy kicsit gúnyolódva mondtam.

-Niall, légy szíves fejezd be! Ha legközelebb el akarsz jönni, akkor békülj ki vele, mert nem fogom tűrni az állandó veszekedéseteket!

-Kérjek bocsánatot, mikor ő bántott meg engem?

-Tudom, hogy neked volt igazad, de mivel az ő házában lakunk, ezért nekünk kell hozzá alkalmazkodunk, tehát légy szíves tedd meg!

Most komolyan be kell hódolnom annak a hülyének, hogy máskor is beengedjen? Mániás ember kedvéért megtettem, hogy ne haragudjon meg rám. Jelenleg a szobájában pihent, ki kellett hagynia a mai edzést. Bekopogtam hozzá, eléggé gyorsan vert a szívem, mert egy kicsit tartottam a reakciójától.

-Nyitva van!

Szép lassan lenyomtam a kilincset, majd csiga tempóban nyitottam ki az ajtót, miközben egész végig mögötte maradtam, hogy ne lásson meg.

-Gyere már be az Isten szerelmére! Mi a fenéért parázol itt, akárki is vagy?

Türelmetlenkedett, ezért felhagytam a lassúsággal, és az ágya mellé sétáltam, megszólalni nem tudtam, mert a számon már az látszott, hogy kinyitni készültem.

-Mit akarsz te itt? Még ilyenkor is zaklatsz?

Eléggé bunkó volt velem, ami eléggé rosszul esett.

-Csak szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért.

Mondtam halkan.

-Csak tudod, nem szeretem a nyomulós embereket, meg azokat sem, akiknek feltűnési viszketegségük van!

Ez egyáltalán nem igaz, legszívesebben visszaszóltam volna, de el kellett viselnem ezt, de hosszú távon nem fogom annyiban hagyni, ha így folytatja.

-Nem akartalak megbántani! Ne haragudj!

-Meg van bocsátva! Most mehetsz!

-Akkor már nem utálsz?

Biztos akartam lenni benne.

-Eddig se utáltalak, csak ideges voltam. Bocs, ha véletlenül rajtad csattant.

A végére egész normális lett, aminek örültem is, mert nem kell vele veszekednem. Kimentem a konyhába, belenéztem a hűtőbe, ahonnan kivettem a másfél literes kólát és beleittam. Mániás ember mutatta, hogy ezt nem szabad és szégyeljem magam.

-Nem otthon vagy, Niall! Anyukád erre tanított?

-Bocsánat!

Magam sem tudtam miért tettem, pedig ott volt az orrom előtt a pohár.

-Máskor ilyet ne csinálj, ebből még más is iszik. Amúgy ott a pohár!

-Jólvan, tudom!

Töltöttem magamnak és megittam.

Másnap kilátogattunk Luca délelőtti edzésére, egészen ledöbbentett, amit láttam. Szivatták Lucát, de ő mindenáron közéjük akart tartozni, akárhányszor odament, mindig ellökték. Már a röhögőgörcs kerülgetett, ezért a szám elé tettem a kezem.

-Ez a Luca igen csak szórakoztató fickó.

Nem tarthattam magamban, de Mániás ember és Una fapofával néztek rám. Ők ezt nem tartják viccesnek?

-Mi van most?

Kérdeztem értetlenkedve.

-Ne nevesd ki ki Lucát, nagyon rossz lehet neki!

Megértem őt, de akik utálnak, azokhoz nem megyek oda és nem erőltetem magam rájuk. Ő pedig azt csinálja.